A művészeti vezető ámokfutása

Június 22. Péntek. Délután 4 óra. Vezetek. 110-120 km/óra. Főútvonal. Nem túl szerencsés. Büszke vagyok tájékozódó képességemre, hogy Elnök Úr kézzel írott „GPS”-ének segítségével, már második kísérletre sikerült kikecmeregnem - az egyébként csak nekem bonyolult – szolnoki belvárosból és Pécs felé veszem az utam. Ugyanakkor átkozom magam, hogy negyven perccel tovább maradtam a nyitókép próbáján és semmilyen tartalék időt nem hagytam magamnak az előadásra érkezéshez. Na, mindegy, nyomom a gázt.

Mit hagytam Szolnokon? Nem azon izgulok, hogy milyen lesz?! Hiszen a Szigligeti Színház hozzáértő és empatikus munkatársaiban nagyszerű partnerekre találtam. Radó Denisenél pedig nem hiszem, hogy avatottabb ember kezébe tehettem volna az utolsó simításokat.

A Liget Otthoniak pedig, hát igen… pincétől a padlásig… bármit… mindent. Talán a legszínesebb repertoárral rendelkező társaság. És mindenben magas a mérce. Kitűnő munkatársak, varázslatos előadók. Szóval nem azon izgulok, hogy milyen lesz, hanem, hogy nem láthatom őket, meg, hogy nem hallhatom Pataki Zoli vezényletével a Himnuszt, hogy nem lehetek jelen a Tarjányi Erika díjátadóján… Úgy érzem, kimaradok valami nagyon-nagyon fontos dologból. Telefonon (többször is): persze, persze gördülékeny, mindenki nagyszerűen érzi magát. Csak én vagyok kénytelen Pécsett lenni. Milyen furcsa, egy éve nem így néztem ezt a gyönyörű várost. Bár igaz, akkor még ez volt a fesztiválunk otthona.

Megérkezem időben. Kezdődik az előadás. Szolnokon meg a buli. Pécsett sörözés, alvás, kvaterkázás, előadás, taps, siker. Éjfél elmúlt. Start. 120 km/óra, fél ötkor megérkezem. Majdnem mindenki alszik. Majdnem. Még egy kis fecsegés. Tök világosban alszom el. Ébredés a forróságban. Zsófia! Elmondhatatlanul köszönöm a kihűlt kávét az ágyam mellé. Irány a színház. Üdvözlések, ölelések. Gördül, szinte már magától. Mármint úgy látszik, mert mosolygós, felkészült emberek dolgoznak a színpadon és a háttérben egyaránt. Kissé talajtalan vagyok. Két napot kihagytam. Nagy felelősség nincs rajtam, hisz Ancsa értékeli a produkciókat, de amit láttam, arról elbeszélgetünk, meghányjuk-vetjük a színjátszás gondját-baját. Úgy érzem ideális fesztivál született Szolnokon. Nagyokat beszélgettünk a Mozi előtt, a Színház előtt, a kávézóban és ahol csak lehetett. Tulajdonképpen csak három dolog van, amit a „pARTszélen”-ről mindenképpen el akarok mondani. Az egyik, egy nagy fájdalom és csak bízni tudok benne, hogy nem ez lesz a jövő. Egy nagy múltú és kiváló, színes társaság – a putnokiak - nagyon hiányoztak nekem. És nem csak Elek Tamás, hanem a kiváló dalos és színjátszó csapat is. És hát a „Vivace”. Az első nyitóképet Gyöngyösön rendeztem. Itt találkoztam a Gabi néninek nevezett energiabombával. Jó egészséget kívánok Gabi néni! És egy apró öröm a harmadik helyen. A szlovák Sabinov „Havajski Tanec” produkciója. Sok év után végre minden a helyén volt. Zeneválasztás, jelmez, dramaturgia, kivitelezés. Gratulálok!

Utolsó ebéd Szolnokon a szakmai értékelőkkel és a segítőkkel. Mindenkinek köszönöm (aki itt van, és aki nincs itt, annak is), hogy tudásával, keze munkájával és szívével lehetővé tette, hogy a „pARTszélen” ne átvitt értelemben, hanem fizikai valójában legyen értendő, hogy Szolnokról a Tisza locsogását, a káprázó fény foltokat és a kérészek múlandóságunkat és újjászületésünket idéző táncát vihessük magunkkal. Köszönöm Klára, Erika, Ági és a többiek!

Fehér István, Eger